Félmaraton

Év elején megfogadtam, vasárnap meg lefutottam. 1 óra 37 perc 58 másodperc és 9 századmásodperc alatt.

Tanult kollégám szokta mondani, hogy egy félmaratonnak története van: a bő másfél órában az ember átfut néhány településen, lehagy néhány kifáradt csoportot és lehagyja pár edzetebb sporttárs, a lábak hol könnyebben, hol nehezebben lépnek előre a kemény aszfalton. Pontosan emlékszem azokra a pillanatokra, amikor az órámra pillantok és látom a kijelzőn a múló másodperceket. Kicsit később ismét magam elé emelem az órát és furcsállom, hogy csak alig néhány tíz másodperccel mutat többet. Alig akar jönni a következő kilométert jelző tábla, aztán valahogy felgyorsul minden és a tizennyolcadiknál, már csak kicsit több, mint három van hátra. Nem sokkal később a lábak egy pillanatra megfeledkeznek az elmúlt kilencven percről és láb mivoltukat meghazudtolva szárnyként repítenek előre.

A célegyenes ismerős, sokat futottam itt a tóparton. A kissé ködös időben is jól látszik a végén a felfújható kapura festett óriási MIGROS felirat. A célban nem ismétlődik meg háromszor Vangelis zenéjére, különböző nézetekből lassítva mutatva amint átszakítom a célszalagot. Igazából még szalag sincs. Leállítom az órát. Tudom, hogy a tervezett 1:45-ön jócskán belül vagyok. A célban rengetegen szurkolnak, óriási a hangulat, mégsem hallok semmit. Elfáradtam, de nem zihálok, nem fáj semmim.

Néhány pillanatig csak a semmi van: másodperc törtrészéig sem tartó teljes üresség. Rögtön elmúló végtelen pillanat, amit csak a futás képes ilyen tisztán kitörölni és kitölteni. Először a Megcsináltam! büszkeség tér vissza, ami gyorsan összekeveredik a Végre vége! érzéssel, majd ezek két lélegzetvétel között felhígulnak az általános zsibbattságban. Ezalatt elveszik az időmérő csipet tőlem, kapok egy vizespalackot a célban lévő hosszú asztalról.

Szervezetem örül, hogy vége a megpróbáltatásoknak, regenerálódni kezd, gondolataim pedig még százszor futják újra az egész távot, gond nélkül 1 óra 38 percnél sokkal rövidebb idő alatt.