Csütörtökön az intézeti levlistára érkezett egy levél, melyben az egyik kolléga segítséget kér költözéshez. Jó erőben éreztem magam, ezért rögtön válaszoltam neki, hogy készen állok a kihívásra. Rajtam kívül még egy magyar, egy olasz és egy német kolléga jelentkezett erre a nemes feladatra.
Szombat reggel megérkeztünk Montreux-be, ahol egy négyszobás lakás négy szobájában álltak szinte plafonig felstócolva az elszállítandó dobozok, nekik támasztva pedig a lapokra szétszerelt könyvesbolcok, asztalok várták, hogy e számukra szokatlan szerepből kikerüljenek és ismét egy darabban ők tartsák a dobozok tartalmát és ne a dobozok őket. Ekkor eszembe jutott, hogy a költözés a világ legrosszabb dolga: alaktalan és nehéz tárgyakat kell görnyedt háttal szűk folyosókon fel és le cipelni. Egy rosszabb van ennél: ha mást költöztet az ember, mert ekkor még az újdonság, a változás érzése sem teszi elviselhetőbbé a szenvedést.
Elkezdtük hordani a dobozokat és tetriszt játszani velük a költöztetéshez bérelt kisteherautó hátuljában. Mondanom se kell, hogy irányításommal maximálishoz közeli térkitöltéssel sikerült benyomorgatni az összes szállítanivalót. Két fordulóval mindent épségben elfuvaroztunk Lausanneba.
Meglepett, hogy mennyiféle tárggyal lehet vállról indítható rakétavetőset játszani. A folyosó fordulóinál félve léptem ki a fal fedezékéből: sose lehetett tudni, hogy épp egy vállon szállított polcból vagy állólámpából nyitnak-e rám tüzet. Ha eltalálnak nincs tovább, hangos jajjgatások közepette kell telitalálatot színlelnem... A következő menetben úgyis én jövök a lépcsőház szűk része felől és a stratégiai előny birtokában támadhatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése