Kimehetek WC-re?

Felemelt kéz. Na, megint valamit nem ért - gondoltam. Felbattyogok a kétszáz fős előadó székei között. A második sornál járok, amikor eszembe jut, hogy két órával ezelőtt úgy jöttek be a terembe, mint a kisangyal: szépen lepakolták a táskáikat a terem elejébe, a kiadott ülésrend alapján. Számológép, íróeszköz mindenféle színben, hibajavító. Persze, hiszen egy vizsgára nem egyetlen tollal kell jönni. Jól jöhet a vonalzó és a körző is, de ezekkel vigyázunk, mert balesetveszélyesek.

Már az ötödik sor mellet lépegetek fel a lépcsőn: oldalra pillantva látom, hogy a szélen ülő lány még mindig nyugodtan, hátradőlve nézeget. Eddig öt percenként a száját dörzsölgette a mutatóujjával egy kis ideig. Félidő van. Most mintha a feladatokra koncentrálna. Amelyikben két kocka van összekötve egy rugóval, na az tényleg nem nehéz. Még annak neki kéne állni. Mögötte egy másik szépen dolgozik. Messziről látszik a színes ábra, amit rajzolt: erő, erőkar, nyilak. Jó lesz, bár csak futólag nézem meg, mert felérek a nyolcadik sorban jelentkező fiúhoz.

- Igen? - kérdezem.
- Kimehetek WC-re? - hangzik el a kérdés. Már nem először. A roham húsz perce kezdődött, azóta folyamatosan mindenknek menni kell. Talán még húsz és vége a nehéz időszaknak.
- Természetesen - válaszoltam-, menjünk!
És már indultam is a kijárat felé, a fiú utánam. A szabályzat szerint a vécéig ki kell kísérnem és ellenőrizni, hogy nem kommunikál közben senkivel. Mindketten tudtuk ezt, ahogy azt is, hogy bő másfél óra múlva ő leadja a vizsgáját nekem, aztán meg megy mindenki a maga dolgára. Én biztos ebédelni.